A Munkahelyi Terror Blogon ma egy GYES-es anyuka posztja jelent meg, és mint mindig, ha ez a téma felmerül, arrafelé terelődött a beszélgetés, hogy a kisgyerekesek mindig otthon maradnak, ha beteg a gyerek. Bizonyára vannak olyanok, akik így tesznek - valószínűleg azért, mert nincs más választásuk. A mai munkaerőpiaci viszonyok között nehezen tudom elképzelni, hogy bárki - saját jól felfogott érdekeit figyelembe véve - direkt állandóan kimaradozna a munkából. Aki csak teheti, próbálja megoldani valahogy ezt a kérdést.

Már régóta olvasom a témával kapcsolatos posztokat és kommenteket, és többnyire ugyanarról számolnak be a kisgyermekesek, hiába mondják, hogy meg tudják oldani a nagyszülőkkel, rendszerint az a válasz, hogy "mindig ezt mondják, aztán mégis állandóan hiányoznak"...

Nyilván mindkét félnek igaza van... egy nő nem akarja elásni magát végleg, csak azért, mert kisgyermeke van - mert mire nagy lesz, addigra már öregnek számít majd a munkaerőpiacon és azért nem tud elhelyezkedni. (A fiatal, gyermektelen meg ugye úgyis hamarosan elmegy szülni, ezért nem látják szívesen számos munkahelyen...)

De attól még a nők szeretnének dolgozni, s mi több, muszáj dolgozniuk - az egykeresős háztartás nem igazán dívik... mondhatnám, hogy ebben az országban, de őszintén szólva az a tapasztalatom, hogy máshol sem! Számos olyan amerikai családot láttam például, ahol mind a férfi, mind a nő dolgozik. Angliai üzleti partnerem is arról számolt be, hogy nem tudnak egy fizetésből megélni, a felesége fél évvel a szülés után visszament dolgozni. Biztos minden országban van egy réteg, akik megengedhetik maguknak, hogy csak az egyik felnőtt dolgozzon, de ez korántsem vonatkozik az ország teljes lakosságára - amire oly gyakran hivatkozni szoktunk "bezzeg"-módra.

Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan elvetemült, perverz, önsorsrontó nőszemélyek, akiket nem elégít ki az, hogy a konyhaművészetben jeleskednek, lakásuk minden apró szeglete csillog-villog és a gyerekek is mindig frissen keményítve mennek az iskolába... bizony, léteznek, akik ennél egy picivel többre vágynak, valami nyüzsgésre, valami kreatívra, valami alkotó tevékenységre... és ez nem feltétlenül óriási karriert jelent, csak meg kell nézni engem, harmincas éveim közepén még mindig asszisztensi állásokra pályázok... semmiféle karriert nem futottam be, és valószínűleg nem is fogok - egyszerűen azért, mert nem vagyok egy törtető típus. Bár ki tudja... Soha nem dolgoztam olyan helyen, ahol elég magas lett volna a szamárlétra ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen elindulni rajta felfelé... ahol pedig megpróbáltam, ott nagyot kellett csalódnom... de erről majd egyszer máskor mesélek.

Visszatérve a kisgyermekesek kérdésére: a munkáltatói oldalt is meg lehet érteni, mert az állandóan hiányzó kollégát helyettesíteni kell (esetleg túlórát kell fizetni a helyettesítőnek), a táppénzét, szabadságát fizetni kell... de hát valami ilyesmire találták ki a próbaidőt.

Engedtessék meg szerencsétlen anyáknak, hogy bizonyítsanak!

Ha egyszer TÉNYLEG itt van nekünk 4 fő nyugdíjas nagyszülő, akik rendszeresen KÖVETELIK, hogy unokázhassanak, akkor higgyék el nekem, hogy rájuk fogom bízni a gyermekem, ha nyári szünet lesz az oviban, vagy éppen egy enyhe nátha miatt nem mehet közösségbe... Ha komoly baja lesz, akkor igenis otthon maradok (mondjuk évente néhány napot), de mi a garancia arra, hogy a helyettem felvett gyermektelen kolléganő nem kap közvetlenül a próbaidő lejárta után vakbélgyulladást vagy nyílt lábszártörést, és marad ki a munkából hetekre?! Minden EMBER esetében fennáll a rizikója, hogy hosszabb-rövidebb időre beteg lesz, vagy ő, vagy a gyermeke... sőt, ennél még rosszabb dolgok is szoktak történni, de ebbe most nem mennék bele. Minden munkaerő esetében van egy bizonyos rizikó, kisgyermekesek esetében ez nyilván VALAMIVEL nagyobb, de nem annyival, hogy emiatt eleve kizárjanak egy népes csoportot a munkaerőpiacról!
 

A másik kedvenc hivatkozásom, hogy ha beteg a gyerek, akkor úgyis csak rá fog gondolni az anyuka, nem fog tudni a munkájával foglalkozni. Hát, kedves munkáltatók, elárulom, hogy egy huszonéves szingli, aki azon izgul egész nap, hogy vajon felhívja-e az éppen aktuális szívszerelme, sokkal kevésbé koncentrál a munkájára, mint az anya, akinek bárányhimlős a gyermeke. Voltam már mindkét helyzetben, tapasztalatból írom. :)

Szóval: tessék kérem esélyt adni a kisgyermekes anyukáknak (sőt, az apukáknak is)!

A mai felesleges utammal együtt a mérlegem jelenlegi állása:

Megpályázott állások száma: 65

Elutasítás: 6

Beszervezési kísérlet: 3

Interjú: 0

Jönnek szépen a visszajelzések a megpályázott állásokról, miszerint bekerültem a kiválasztási folyamat hosszadalmas menetébe, és majd értesítenek a döntésről, ha arra kerül sor. Vagy valami ilyesmi...

mzx javaslatára pedig elkezdtem szépen feltöltögetni az önéletrajzomat az álláskereső oldalakra - igaz, nem nagyon hiszek benne, de próba-szerencse. Nem hagyok ki egyetlen lehetőséget sem!